- Flower, értsd meg! Én szeretem őt! – ölelte át magát, vékony karjaival. Ruhája piszkos, haja nedves, a szája vérzett, de nem segített volna nyomorúságán, semmi pénzért.
- Kérlek, fogd meg a kezem! Te ember vagy! Ő vámpír – a csatorna melyben álltunk bűzlött, tele volt patkány ürülékkel, olajjal, szeméttel. A külsejére mindig oly kényes Lara Newman azonban itt akart élni! Szőke haja sötétebb lett, arca soványabb, keze eres, inas, törékeny. Hónapok a csatornák, földalatti járatok titkos sötétjében, elzárva a fény és az egészség elől… Dühösen ökölbe szorítottam a kezemet, és a magam mellé helyeztem-
- Tristan és én boldogok vagyunk – tárta szét a karjait.
- Ez neked boldogság!? – lettem dühös, és a vízbe rúgtam – Egy meghitt kis csatorna? Mond csak és a boldogságotok előtt vagy után szokott inni belőled? – köptem a szavakat.
- Tristan csak akkor iszik belőlem, ha nem tud elfogni egy… - a hangja elhalkult az arca, ha lehetséges még sápadtabb lett.
- Mondd ki! – éreztem, hogy szemem szinte villámlik a haragtól, ajkamat erősen összepréseltem, fizikai fájdalom volt most vele a beszéd. Régen Lara és én olyanok voltunk, mint két testvér, most azonban olyan távol álltunk egymástól, akár Makó és Jeruzsálem.
- Fogalmad sincs, hogy mit áldozz fel értem – tért ki a válasz elől és félre nézett. Soványkás arcán egy szomorkás mosoly futott át.
- Tizenhat éves vagy! – értetlenkedetem – Iskolában lenne a helyed és a családoddal, velem, a barátnőddel.
- Az én helyem mellette van. Hát nem érted? – nézett rám komolyan – Tristan és én összetartozunk, én is vámpír leszek.
A sötét, büdös csatornában könnyekkel küzdve térde estem, a mocskos vízben. Az ellenségeim, akik ellen több mint egy éve harcolok, akik miatt nincs egy rendes éjszakám, akiktől igyekszem megóvni a családomat, a barátaimat, ismerőseimet, a várost… Azok közé akar tartozni a legjobb barátom? Azt akarja, hogy ellenségek legyünk? Amikor egymás ágyában aludtunk, egy tálból ettük a müzlit! Egy nyalókát ettünk ketten. Amikor megfogadtuk, hogy soha de soha nem fogunk elszakadni egymástól egy fiú kedvéért sem!? Kezembe temetettem az arcomat. Lara tétován megindult felém, és tőlem két lépésre megállt. Arca szomorú volt, hangja halk, csendes.
- Flower, tudom, hogy ez nehéz neked! De nem veszítesz el… Barátok maradhatunk, és…
- Lara, azt hiszem te nem érted – emelkedtem fél tédre. Miközben piszkos, vizes nadrágomra néztem – Ha vámpír leszel, meg kell, hogy öljelek – az utolsó szónál a szemébe néztem. Arcán riadalom tükröződött.
- Te nem tennél olyat – suttogta.
Fizikai képtelenségnek tűnt, hogy jobban fájjon a lelkem, mint a fejem, amit fél órával ezelőtt vágott neki egy vámpír a köves csatornarendszerbe, de mégis…
A csontjaiban daloló kín, mondhatni szúnyogcsípés volt, a félelemhez képest, hogy valaha is a legjobb barátnőm ellen kell karót fognom.
- Ne légy VELE – hangsúlyoztam ki az utolsó szót – Gyere haza Sehanhez és Tiffaniehoz.
Makacsul megrázta könnyes szemét, és a vállamra helyezte a kezét.
- Nem kérheted Bellát arra, hogy elhagyja Edwardot – súgta – Még akkor sem, ha ezért azzal fizet, hogy Buffy és Xander, meg Willow megöli – mondta.
Mindig is szerette azt hinni, hogy ő volt egy ismeretlen vámpír fiú Bellája, én meg egy vámpír vadász Sunnydaleből.
- Nem! Nem kell így lennie! Ő nem Edward! Ő egy mocskos kis vérszívó! Meg fog ölni! – kaptam el a kezeit, és álltam fel. Vadul megráztam, és cserébe egy hatalmas pofont kaptam.
- Ereszd el Larat, Flower! – sziszegte Tristan. Fekete hajában fénylett a zselé, bőrszerelésének új illata volt. Tompán csillogtak szintén fekete szemei.
- Most megdöglesz – tettem egy pörgő rúgást a levegőben – Nem egy vámpírölőnek a legjobb barátnőjével kellett volna kezdened – rántottam elő a karót a derekamról.
